|
Témaindító hozzászólás
|
2013.05.24. 15:16 - |
 Hatalmas mozi több teremmel, kiváló minőséggel és kényelmes székekkel. Mindig a legújabb filmeket adják és néhány régebbi klasszikust, minden filmet 2 hétig lehet megnézni. Az első filmet délután kettőkor kezdik el, az utolsót este tízkor. |
[9-1]
- Nem teheted ezt velem te agyonrohadt barbár! -sipítozom veszélyesen magas hangon, könnybe lábadt szemekkel, de mivel sok hasznom most nem származik belőle, dühösen csattogtatom meg fogaimat, orromat vészjóslóan ráncolva. - Mégis mit képzelsz magadról Riley Nogent, hogy miután barbár mondón leszúrtad nagyanyót, s húsát rágtad, csontjait törted, beleit szopogattad, most hagyom magam, hogy csak úgy lelökj magadról? Miféle kannibál vagy te csúfság? - Hörögve, nagy, feldühödött bika módjára állok talpra, dübörög alattam a talaj, ahogy sietve vágok elé. Kinyújtom a kezemet egyenesen előre, Riley arca elé, s hangosan felkiáltok:
- Stop! - S azzal a lendülettel visszahúzom kezemet, hogy aztán felemeljem, és lányokat megszégyenítő csapással otthagytam tenyerem nyomát Riley Nogen, a barbár becses arcán.
- Riley Nogent, itt vége a barátságunknak! Halld szavamat, mi imigyen hangzik hát: Mi nem lenni barátok többé, ha csúf felhők pusztítanak akkor se, s ha kék óceánból gaz nőne, akkor se. - Közelebb lépek, közvetlen előtte állok meg, mellkasom az övének feszül. Dacos arccal nézek szembe volt legjobb barátommal, azzal, akit már le csigamamáztam hatszor, s le csigapapáztam egyszer - bár ezt nem tudja, gyorsan bedobtam a kerti tóba még mielőtt felébredt volna, oszt a halak letisztogatták -.
- Pusztulj arrébb! - Minden nyálamat felszürcsölve köpöm a képébe. Tele lesz vele a szeme, az orra, az arca, de még a szája is!
Fogom a macskámat, orromat felrántom, és kecses léptekkel hagyom el a mozitermet. A lányokkal nem is foglalkozom, ők már Riley Nogent, a barbár barbárszövői. Az ellengéseim. Megsértődtem, és nem fogok egyhamar megbocsátani. Ha neki nagyapa halála nem elég, mert a hülye Carlosával foglalkozik, akkor legyen. Velem se kell foglalkoznia. Akivel felnőtt, akivel mindig együtt volt... Rohadj meg Riley Nogent!
-Lucsó el- |
Úgy tűnt nem én vagyok az első a mai nap, akinek bocsánatot kell kérnie a tekitől. Gazdája, aki most épp Jézust szólongatta a teknősön, vagyis –Carloson- keresztül felháborodva követelte bocsánatkérésem eztán. Felém fordítva állatkája aprócska fejét, én kíváncsian néztem szemeibe.
-De, én nem tettem semmi rosszat!- csóváltam a fejem tiltakozván, de a fiú győzködése csaknem hagyott alább, így végül megtettem;
- Sajnálom Carlos, én csak megijedtem, nem akartam a lelkedbe tiporni! – mondtam végül együtt érzően remélvén az állatka nem veszi a szívére a nehézkes kezdetet, ismerkedésünket illetően. Mikor úgy éreztem, túlléptünk ezen a ’problémán’, visszatértem a hajtogatós játékomhoz, hiszen egyelőre ezt tűnt a legérdekesebbnek a csomagban. A kaját a filmre tartogattam. Amint így ügyeskedtem - egy bizonyos pontnál megakadva- érdekes hangokra lettem figyelmes, így aztán oldalra pillantottam. Már az is meglepett, hogy a srác szó szerint csörtetett sem lábat sem semmi mást nem kímélve, egy konzervet vonszolva maga után. Mikor tekintetemmel követtem a fiút és a másik oldalamon ülő elégedett teknős-gazdi felé pillantottam hirtelen, - az előbb még hátulról előrelógó leányzóval találtam magam szemben.
- Menő?- kérdeztem vissza oldalra fordított fejjel, mikor ezt a jelzőt aggatta rá, a konzerves srácra. Még egy ideig elmélkedtem volna rajta, mennyire is lehet ez a dolog menő, de aztán kénytelen voltam felocsúdni, hiszen a két új „ismerősünk” egész melegen üdvözölte egymást.
- Na, ez menő!- nevettem, már amennyire a meglepettségtől a hangokat sikerült kipréselnem a számon, közben lassan bólogatva. Nem hittem, hogy ilyen hihetetlen dolgokat látok egy Disney-vetítésen, de nem volt ellenemre. Jól szórakoztam.
- Rögtön a lényeg!- vigyorogtam, mint a vadalma, még heves üdvözlésük után is, így csak félig-meddig érzékeltem, hogy a vörös lány hozzám szólt. Pontosabban; csak felé nem fordultam, de szavait teljesen felfogtam.
- Ariel?- kaptam rá pillantásom érdeklődve, miután le Hamupipőkézett, figyelmen kívül hagyva hogy az imént már bemutatkozott Sunny néven.
- Nem gondoltam volna, hogy épp itt futunk össze, látom te is eljöttél megnézni a friss húst!- céloztam csiripelve az új mesefilmre-ami természetesen új hercegnővel is járt-amiből egyenesen következett, hogy hercegnőtársam és én, egyértelműen lecsúsztunk a trónról. Úgy néz ki, hogy ez a mai színészkedés, nagyon is jól ment nekem…
- Amúgy Danielle, örvendek - halkítottam le a hangom,- lelkesen rázva a kezét, - közben előrehajolva figyeltem a továbbra is heves –most már nem csókot-, hanem szóváltást.
Nagy szemekkel pislogtam a jelenetet látván, és nekem is csak akkor jutott eszembe szerencsétlen Carlos, mikor már az újfiú is érzékelte…
- Igazi túlélő- bólogattam, mikor pár másodperc múlva már egészen közelről szemlélhettem a kisállatot. És ezek után gyorsultak csak fel igazán az események. A gazdi rendőrséggel fenyegetőzött és ahogy Sunny emlegette kannibalizmussal is. Az esetre pedig mi voltunk a szemtanúk, így szüksége volt ránk is…
Épp ezért láncot alkotva elindultunk ki a teremből,- s én csak a papírhintómat tudtam menekíteni (nagy sajnálatomra, tudniillik éhes voltam).
- Áh, nem – válaszoltam elmélázva Sunnynak aki attól tartott vacsora lesz belőle. – Szerintem egyelőre csak a tripla T-re megyünk-mondtam teljes meggyőződéssel, majd sejtve, hogy nem mindenki van tisztába a jelentéssel folytattam;- Tengerparti Teknős Titkosrendőrség… Különleges osztag, és szupertitkos - bólogattam mintha mi sem lenne természetesebb, tartva Sunny hangerejét. Távozásunkat egyáltalán nem nehezményezték, főleg az a teremőr, aki a nagy hepajkodásra már bevánszorgott a vetítésre, ami immáron elkezdődött.
- Bár be kell vallanom Nagyapa halála engem is aggaszt… De azt hiszem, koronatanúk vagyunk-mondtam homlokomat ráncolva a sor végén kullogva, a mondat második felét pedig halkan, már csak Sunnyhoz intézve. |
Ahogyan farkasszemet néztem a teknőssel, a tulajdonosa felháborodottan nézett rám és kikérte magának.
- Carlos?- billentettem oldalra a fejem egy pillanatra a srácra aztán vissza a teknősre nézve. – Szia, Carlos. Örülök, hogy megismerhetlek és nagyon…khm- egy pillanatra a fiúra néztem, aki még mindig szigorúan nézett rám aztán vissza a kis páncélosra. – tényleg..igazán sajnálom. – mosolyodtam el, aztán kezemmel felé nyúltam, hogy megsimogassam, de félúton megállt a levegőben a kezem és kérdőn a gazdájára néztem.
- Ugye, nem gond, ha megsimogatom?- aztán választ sem várva a kemény páncélra raktam fehér tenyerem és végigsimítottam egészen a teknős fejéig. Igazából jobb lett volna előre gondolkodni, mert így már túlkésőn jutott eszembe, hogy a teknős talán harap, és így pont akkor kaptam el a kezem mikor hangos csörömpölést és sikításszerű hangot hallottam meg egyszerre. Nem is tudtam melyik irányba kapjam a fejem, így elég érdekes fejmozdulatot produkálva végül a lány felé fordultam.
- Ez tökre igazságtalan. Miért ilyen szép? – dünnyögtem magamban még mindig félig áthajolva a fiú felett. De aztán hirtelen ötlettől vezérelve, fogva a szivárvány minden színében tündöklő, agyonfestett táskám lecsúsztam a köztük lévő ülésre. Pont abban a pillanatban mikor megjelent egy másik fiú.
- Az egy konzerv? – néztem először értetlenül aztán felcsillantak a zöld szemeim. – De menő. – vigyorogtam, mint a sütőtök egészen addig, míg a következő pillanatban a fiatalember bele nem ugrott a másiknak az ölébe és egy rövid csókcsatát vívtak egymással. – Hű. Ilyet se láttam még közelről. Mondjuk távolról sem. – állapítottam meg miközben egy vörös tincsemet kifésültem a szememből aztán a másik lány felé fordultam, elvigyorodtam és kezet nyújtottam
- Sunny Spring. Te pedig Hamupipőke, ha nem tévedek. –mosolyogtam rá, mivel szőke hajával és kék szemeivel határozottan pont olyan szép volt, mint a kedvenc mesehősöm. Mielőtt jobban belemerülhettem volna a csevegésbe, közvetlen mellőlem hangos kiabálást hallottam. Az emberek és a rengeteg gyerek ijedten pislogtak felénk, de engem nem nagyon érdekelt. Mert én is pont ugyanolyan aggódva tekintettem szegény teknősre, mint a szőke srác. Aztán a következő pillanatban már a kezemben is találtam a kis állatot, és óvatosan megsimogattam a páncélját pont, mint első alkalommal.
- Oké semmi baj Carlos. Túlélted a támadást. – néztem mélyen a szemébe együttérzően. A teremben lassan elindult a vetítés, de az emberek furcsán pislogtak felénk és tartózkodva húzták össze magukat a közelünkben ülők. Én a teknőssel voltam elfoglalva egészen addig míg, a srác, akié Carlos volt ki nem jelentette, hogy megyünk a rendőrségre és felfalja a másik családját.
- Egy kannibál. – szaladt ki a számon, és ijedten megragadtam a szőke lány karját miközben másik kezemben még mindig tartottam az állatot. Aztán mikor a szőke srác megfogta a kezemet és elkezdett a rendőrségre ráncigálni még mindig óvatosan követtem. – Most elviszel és vacsorát főzöl belőlem? De légyszi ne legyek túl csípős. Sosem szerettem a csípős ételeket. – néztem rá aggódva és elég hangosan mondtam hogy még többen nézzenek ránk ijedten. |
Amikor valaki megszólalt mögöttem, szinte biztosra vettem, hogy én kaptam meg a „pedofil” jelzőt. Vágtam egy grimaszt, és már majdnem rávettem magam, hogy megforduljak és közöljem, hogy el van tévedve és én nagyon is a kifejlett nőket szeretem, mikor megjelent mellettem egy nagy vörös hajzuhatag és azt mondta Carlosra, hogy szabályellenes. Pontosabban, az agyamig ennyi jutott el.
Kissé féloldalasan ültem és a lány felé fordultam, majd kitört belőlem.
- Ő nem szabályellenes! – néztem rá olyan csúnyán, mint egy kisgyerek, akitől megvonták az édességet, néz a szüleire. – Ő a barátom, Carlos – emeltem fel Carlost és cuppanós puszit nyomtam a páncéljára. – Ne is figyelj rá, ő sem gondolta komolyan – dünnyögtem neki. – Most kérj tőle bocsánatot – fordítottam a teknőst fejjel a vöröske felé és míg meg nem tette, halálosan komoly, sértett arccal néztem rá. Mikor a bocsánatkérés megtörtént, visszatettem a kis Carlost a helyére.
- Nagyon érzékeny, nem szabad rá rosszat mondani, különben depressziós lesz és nem tudok majd vele beszélgetni – jelentettem ki újból a lányt nézve. Többször hallucináltam már, hogy Carlos válaszol nekem, és szentül meg voltam róla győződve, hogy tényleg lezajlottak azok a beszélgetések. – Pedig nagyon bölcs tanácsokat tud adni, és mindenhez hozzá tud szólni – bólogattam. – Neki mindig titkomat elmondom.
Még folytattam volna, ha tehetném, simán áradoznék Carlosról órákon át (főleg egy-egy ilyen cigi után), de egy sikítás-szerűség megzavart. A vöröskéről lassan elnéztem a hang irányába. Egy szintén korunkbeli lány adta ki, valószínűleg a teknős miatt. Miért bántja mindenki? Az nem is volt zavaró, hogy korombeliek ülnek be egy mesére, sőt fel sem tűnt, igazából azt sem tudtam, miről szól vagy mire ültem be. Sértődötten felhorkantam és felhúztam az orromat is, amit én igen komolynak és kifejezőnek éreztem, de minden bizonnyal inkább néztem ki nevetségesen.
- Ő nem Jesszus, ő Carlos, a teknős. A barátom – simogattam meg a teknős fejét. Eleinte rosszul tűrte, de most már hagyta magát. – De mi van, ha mégis – néztem összeszűkített szemekkel a cipősdobozban ücsörgő személyre és hirtelen mintha glóriát láttam volna a feje fölött. – Te vagy az, Jézus? – emeltem meg és fürkésző tekintettel vizslattam, mindenfelé megfordítottam. Nem érkezett válasz. – Úgyis kiszedem belőled – dünnyögtem, majd a szőke lány felé fordítottam. – Te is kérj tőle bocsánatot – jelentettem ki, és ha nem is akart eleinte, addig akaratoskodtam, míg meg nem tette. Mikor ez megtörtént, nyugodtan raktam vissza a tekit.
A szőkeség mögött megpillantottam Colint, amint egyenesen felém dübörög, maga után rángatva egy pórázra kötözött macskakonzervet. Hát pesze, Konzervke, a konzervmacska.. Néhányan felfigyeltek a zajra, ahogyan a konzerv újból és újból nekicsapódott valaminek, de nem igazán érdekelt. Elkerekedett a szemem, hiszen a fiú hiába ért közelebb, nem lassított.
Még mindig sokkos voltam, mikor Colin az ölembe telepedett és kierőszakolt tőlem egy csókot, hiszen erre igazán nem számítottam. Először megpróbáltam kitolni a nyelvemmel a nyelvét, majd hamar észbe kaptam és kivártam, míg abbahagyta.
Mikor elárulta, mi a baja, már megértettem a hirtelen érzelmi kitörést. Annyira meghatott ez az érzelemdús, brazil szappanoperákat megszégyenítő jelenet, hogy megremegett a szám és mindkét szemem sarkában könnycseppek kezdtek gyülekezni. – Meggyógyítjuk – ígértem meg remegő hangon és remegő kézzel simogattam meg nagypapa fejét. Alapjáraton, mikor semmi tudatmódosító nincs a szervezetemben, nem értem meg Colin vonzalmát a konzerv-családja iránt és gyakran fenyegetem azzal, hogy megeszem az egyiket (mint mikor elfogyasztottam pár éve a nagynénjét és rám aggatta a „barbár” jelzőt… pedig én csak megéheztem a fűtől és esküszöm, hogy kacsintgatott rám az az ananászkonzerv!), de most elszomorított nagypapa halála.
A kiáltására egyszerre kiszöktek a könnyek a szememből és eltorzult az arcom.
- Carlos! – üvöltöttem fel. – Carlos, kicsim! Te ráültél a teknősre! – üvöltöztem és arrébb toltam Colint egy könnyed mozdulattal (azt a pár kilót nem nehéz), és kikaptam a teknőst a megnyomorított dobozából. – Szegény kicsi teki, édes kincsem – dünnyögtem a teknősnek. – Fogd meg a teknőst! – parancsoltam a vörös hajú lányra és a kezébe nyomtam majd arcon öntöttem a pattogatott kukoricával Colint. – Te szívtelen áruló, meg akartad ölni a barátomat, csak mert a nagypapád meghalt! – kiabáltam könnyes szemekkel, hiszen megijedtem, hogy agyonnyomta a kicsikémet.
- Megyünk a bíróságra – jelentettem ki halál komolyan. – És te! – mutattam a szőke lányra. – Te leszel a tanú, hogy meg akarta ölni az én münyüri teknősömet – magyaráztam hevesen. – És tudod, mit fogok tenni, míg te a börtönben ülsz? Felfalom az egész családodat és el sem temetem őket! Mennek a roncstelepre! – fenyegetőztem, majd a táskát átvetettem a vállamon és elindultam kifelé, majd a sor végén eszembe jutott Carlos és a tanú. Sok rosszalló tekintet kíséretében rohantam vissza és a lányokat a csuklójuknál fogva húzni kezdtem kifelé, hogy mi most aztán megyünk a rendőrségre. A teknősért mindent! |
Felpillantok a tündöklő égre, végigvezetem tekintetemet a legnagyobb bárány alakú bárányfelhőn, s magamhoz húzom a macskát a pórázon megrángatva.
- Konzi, megbosszuljuk nagyapánk halálát! – bólintok határozottan, egy könnycseppet letörölve szemem sarkából. Visszaszívom a kifolyóban lévő taknyomat, és felsóhajtok mélyen, gondterhelten. Nehezemre esik a sok régi szép emlékeket távol tartani az elmémben, hogy még véletlenül se gondoljak rá arra, hogy milyen jókat nevettünk nagyapával a tengerparton. Drága nagyapa, mindig a szívemben foglak őrizni! Meg a polcomon a nagynénim mellett.
- Az a csúnya kislány! – hüppögöm magatehetetlenül, erősen markolva a kék színű pórázt. Hirtelen eszembe jut, hogy Riley mit mondott tegnap este, amikor a rohadék teknőse megzabálta a salátámat, hogy moziba megy ma délután, valami mesére. Hónom alá csapom a macskát, és megiramodok a járdán, de hamar rá kell jönnöm, hogy rossz irányba ügetek, így kecsesen megfordulva az ellenkező irányba vágtatok el. Két patámat gyorsan szedem, sörényemet a nyári szellő lengeti, orromat a kuka bűze simogatja, szemem pedig arra a piros körre összpontosít, melynek piros színe van. Utálom a pirosat. A piros szín a szerelem színe, amit nem mondunk ki sose. Még rá gondolni is rossz, szinte érzem a meleg pisát a nadrágomban. Szerencsére szobatiszta vagyok már tizenöt éves korom óta. Na jó, párszor még utána volt esti akciózás. Féltem a fehér, bacis vécétől, és a mumuskonzervtől.
Zöldre vált a lámpa, szóval nyíl egyenesen elnyergelek a hatalmas moziig, és berontok az üvegajtón. Hatalmas gólyaléptekkel jutok el a jegypénztárhoz.
- Valami hercegnős, és most megy… hányas terem? – Szorosan magamhoz szorítom a perzsamacskát, Konzi nyávog egyet, és az alsó ajkamig felnyújtózik, majd megnyalja. Ráharapok a fülére játékosan.
- Uram? – A kedves eladó lánynak hirtelen szamárfülei és nyúlfogai nőnek. Hevesen bólogatok kidülledt szemekkel, összecsücsörített ajkakkal.
- Támadnak a szamárkinézetű emberi nyulak! – sápítozva, elfehéredett arccal ballagok messzebbre, az utánam szóló mutánsnő sem érdekel, csak az, hogy minél előbb Rileyhez mehessek.
Megálltam hat méterre – pontos vagyok! – a jegyszedőtől. Egy szőke, ajakfeltöltött szilikon dudás műseggű gyönyörűség illegeti magát mindenkinek, kedélyesen kacag a magas, izmos, és helyes biztonsági őrrel. Erre az alkalomra vártam mindig is! Ingyen moziba menni nagyon vagány dolog, ám!
- Készen állsz? – suttogom macskámnak. Nyávog egyet, s mintha bólintana, bár ki tudja… mégiscsak egy macska. Megvárom, míg a két személy figyelme teljesen a másikéra terelődik, és amikor ez megtörtént, lopakodó üzemmódba kapcsolva lábujjhegyen indulok neki. Mikor két méteren belül vagyok – megint pontos! – nekilódulok, s motorsebességre kapcsolva futok át a folyosón, meg sem állok a tizenhat teremig. Óvatosan kinyitom a hatalmas ajtót, amikor már bent vagyok a mozi teremben, lassan kifújom a levegőt. A macskát lerakom a négy lábára, majd körülnézek. Szinte rögtön kiszúrom Rileyt, a barbárt. Rohamléptekkel, a macskát a pórázon rángatva szelelek oda, lihegve állok meg a széke mellett. A pórázt elengedem, örömkönnyekkel a szememben lépek Riley elé, és lábaimat szétvetve ülök bele ölébe, szembe vele. Átkarolom a nyakát, a tarkójánál megmarkolom a szőkés tincseket, erőszakosan magamhoz húzom, s ajkaira marok. Nyelvemet átcsúsztatva a szájába csókolom még szenvedélyesebben, ajkaimat teljesen Riley szájához préselem, minden levegőt kiszorítva.
- Nagypapa meghalt. – Kész, eddig bírtam: Könnyeket hullajtva döntöm homlokomat vállára, halkan szipogok hozzá. Pulcsim zsebéből előhalászom a behorpadt nagypapát, szomorúan mutatva fel barátomnak. Azonban, mielőtt tovább folytathatnám, hogy hogyan ért véget nagypapa boldog élete, valami megmoccan a fenekem alatt. És ez Nem Riley farka, mert az nem ilyen kicsi, és vékony. Láttam már elégszer, esténként, mikor aludt, többször megtanulmányoztam, vagy lefestettem egy vászonra, ahogy megvilágítja kissé a gyönyörű Hold. Csodálatos!
- A kibaszott teknős kinézetű pingvined az ánuszomat akarja megharapni! – kiabálok fel hangosan sikítva. |
A spontaneitás híve voltam. Alapjáraton. De egy ilyen rendkívüli alkalmat, mint egy XXI. századi igazi új Disney film megtekintése mégsem hagyhattam megszervezetlenül. Ezért is foglaltam jegyet már tegnap, az első sorban, ott ahol én azt szeretem. Már előre izgultam, hiszen a filmismertető nem volt túl bő szavú, kíváncsi voltam mit tartogathatnak még az én szeretett hercegnőim. A jegy átvétele 20 perccel kezdés előtt kellet hogy történjen. Éreztem, hogy már csak ez az egy dolog, ami mesém és közém áll. De sebaj. Rákészültem. Koncentráltam. Elkéstem.
-Húh- szakadt ki belőlem az éljenzésféle, amikor végtére is berontottam az épület ajtaján, és az órámra pillantottam. Ha nem is döbbent, de egy-két megbotránkozó, szánalommal teli arccal szembe találtam magam, a hangosra sikeredett belépőm miatt. Mindezzel kevésbé viszont az összegubancolódott fülhallgatóimmal annál többet törődve bekóvályogtam az egyik pénztárhoz tartozó sor végére. Előttem, mellettem csupa sokgyerekes család, de legalábbis meggyötört szülők jó néhány példánya sorakozott csemetéivel. Sőt mellettem egy egész csoport várt a sorra kerülésre. Persze akadtak komolyabb arcok is, akik feltehetőleg komolyabb filmekre kívántak beülni, de ez most elhanyagolható volt a gyereksereggel szembe. Még lassan lépkedve előre bogoztam a fülhallgatómat szemem sarkából egy kisfiúra tévedt tekintetem. Apróra húzva szemeimet figyeltem őt egy ideig, mire ő nyelvnyújtással válaszolt. Ezen felháborodva, meglepődve, de egy percet sem habozva nyújtottam rá vissza a nyelvem és bizonyára folytattam is volna a játékot-amin ő rendkívül jól szórakozott-, ha az előttem lévő család nem tódul ki előlem s én nem maradok ott a pénztárossal szemben kiöltött nyelvvel. Egy zavart mosolyt villantottam, majd elhebegtem a foglalásomat, és egy kisebb regényt a késésemről, épp csak a film címét hagytam ki, de végül is azt pótolván kisült, hogy sietség ide vagy oda, a foglalásomat törölték.
- Mi az, hogy már eladták a jegyet?- kérdeztem méltatlankodva, sőt kicsit kétségbeesve is, mi lesz, ha most nem jut hely? Persze hamarosan rádöbbentem - ahogyan a hölgy felém fordította a monitort a szabad helyeket mutatva-, hogy számtalan üres szék van még.
- Miért pont azt az egy jegyet kellett eladni?- szegeztem a pénztárosnak kérdésem, gyanakvóan, hangomat lehalkítva, mintha csak a fő gonoszt kérném számon, épp leleplezve a számomra nyilvánvaló hibáját.
- Miért nem választ egy másik helyet?- kérdezett vissza most már türelmetlenül, mire én csak egy apró fejrándítással válaszoltam, farkasszemet nézve vele, továbbra sem esve ki szerepemből és kiválasztottam egy helyet közép tájt. Szerintem szegény nő, már azon is elfelejtett ezek után meglepődni minek ül be egy felnőtt egymaga erre a filmre… Miután futólépésben beszereztem a filmhez tartozó menüt, rózsaszín összehajtogatható papírhintó-ajándékkal, végre elindulhattam a terembe. Az lassan már megtelni látszott, mire én beértem. Nem kellett sok idő, ráleltem az új helyemre. Viszonylag kevesen voltak a környékemben… csak egy család ült a sor legvégén, kettővel mellettem egy srác és még egy lány volt közvetlen közelemben; a felettem lévő sorba. Bár az ő részükről már nagyban folyt a társalgás, a terem zajának legalább a felét ők tették ki, ugyanis a leányzó nem zavartatva magát rendes hangon csiripelt. Miközben áttanulmányoztam mit rejt a hercegnős-csomagom fél szemmel rásandítottam a kettejüknek témát nyújtó valamire… Csak valami…
- Jesszus!- rikkantottam ijedten mikor a második odapillantásnál tudatosult bennem hogy a srác egy teknőst tart a kezében,- majd eldobva a kajám. Nem tudom miért rémisztett meg a tudat, hogy a mellettem ülő egy teknősbékát babusgat, talán mert elég abszurd volt - még nekem is… Kérdő pillantással, nagy szemekkel meredtem rájuk, sőt talán kicsit zabosan is, amiért megijesztettek…
|
Imádom a szabadnapjaimat. Ki nem imádja őket? Ilyenkor hosszan sétálgatok a városban vagy kimegyek a tengerpartra, esetleg megnézem a legújabb Disney filmet. De kizárólag a rajzfilmeket. Mert vannak mostanában az olyan Disney filmek, amik valójában nem is mesék. Az olyanok nem valók nekem. Mára már ki is néztem a legújabbat, valami hercegnőről szól aki… mit is csinál? Na, jó, nem jegyeztem meg, de majd csak kiderül közben, ha nem küldenek ki megint a moziból. Ki mondta, hogy nem szabad hangosan beszélni? Lehet, hogy a mellettem ülő kisfiú szülei azt hitték valami csúnya dolgot akarok pedig, eskü, hogy nem. Sunny Spring jó kislány. Csak meg akartam kérdezni, hogy mi történt ameddig kimentem pisilni. Tehetek róla, hogy félhomályban a vörös hajam úgy néz, ki mintha egy mumus lennék? Ugye, hogy nem? Miután pedig ezt az egészet megpróbáltam elmagyarázni (hogy miért tűnök mumusnak és , hogy mi történt ameddig odakint voltam) azt mondták ne hangoskodjak és aztán felsóhajtott a kidobó, (vagy, hogy hívják ezt; moziőr?) egy olyan ’már megint te?’ Nézéssel és megkért, hogy fáradjak ki a teremből. Szerintem ez abszolút kegyetlenség volt, nem engedték, hogy végignézzem Barbie és Én kicsi pónim legújabb kalandjait.
De a mai nap, tényleg megesküdtem, hogy még véletlenül se szólalok meg a film alatt. Felvettem a farmer rövid nadrágom, aminek a hátsó zsebére egy napocska volt hímezve, az én kezem által és egy sárga topot, amin kék virágok sorakoztak. A hajam szokás szerint kezelhetetlen volt, meg sem próbáltam kifésülni. Idegesen vigyorogtam a jegypénztár előtt ahol a nő szokás szerint meglepődve pislogott rám, amikor kikértem a jegyet a gyermekmesére. Mielőtt jobban megvizsgálhatta volna az arcom, amin ott ült a furcsa vigyor eltűntem a jegyemmel együtt. Azelőtt, hogy bárki megállíthatott volna, berohantam a terembe mintha minimum üldöznének és bevágtam magam az ülésemre, ami a jegyen szerepelt. Csak, hogy egy hatalmas fej tornyosult előttem, ezen alapjáraton nem lepődök meg, csak, hogy egyedül volt, sehol egy gyerek sem.
- Biztosan pedofil. – jelentettem ki szokásom szerint félhangosan, csakhogy a szinte üres teremben teljesen élesen lehetett hallani. Ezen igazából szégyenkeznem kellett volna de ekkor tátott szájjal bámultam, mert észrevettem valami furcsát a srác kezében.
- Egy teknős? – szaladt ki a számon, és áthajoltam a srác nyaka felett, hogy jobban szemügyre tudjam venni. – Ez nem szabályellenes? – kérdeztem, bár én már szinte megszegtem az összes mozis szabályt. |
Lassan sétálgattam az utcákon, újból tömött pénztárcával. Nem kevés adagnyi füvet adtam el, egy időre megint nem kellett attól tartanom, hogy nem lesz pénzem. Még gimnazista voltam, mikor elkezdtem otthon „kertészkedni”, az egészet azért csináltam, mert anyámék nem adtak elég zsebpénzt. Hát, most már volt belőle elég… a pincérkedésből nem lehet megélni, maximum nem tunyul el az ember a folyamatos rohangálásban.
Az egyik épület falánál megálltam, elővettem az oldaltáskámban lapuló cigisdobozt és kivettem egy otthoni terménnyel megtöltött szálat. Nem volt túl durva, hiszen csak a felét tette ki, a másik fele egyszerű dohány volt. Meggyújtottam, majd visszadobtam a táskába, behúztam a cipzárt és nagyot szívtam a csikkből. Halkan felsóhajtottam, jó érzés volt, ahogyan a füst leáramlott a tüdőmbe és csak kevés jött belőle vissza. Az egész délelőttömet az étteremben töltöttem, üdítőkkel és pizzákkal rohangáltam a vendégekhez, akik egy perc pihenőt sem hagytak.
Tovább sétáltam és azon gondolkoztam, hová kellene mennem ahhoz, hogy valami jó kis társaságot találjak. Utáltam egyedül lenni, sőt, egyenesen gyűlöltem, mert nem beszélhettem senkihez és senki nem szórakoztatott, esetleg a teknősöm, akit mindig magammal cipeltem.
Carlos egy fél éves görög teknős volt, akit mindenhová magammal cipeltem (általában egy cipősdobozban, amire lukakat fúrtam és forgácsot szórtam bele), hogy mindig legyen velem valaki. Ragaszkodtam az állathoz, és rengeteget tudtam neki beszélni, ha éppen rám jött a szófosás. Szóval, Carlos jelenleg is ott lapult a táskámban, amiben egyébként csak a pénztárcámat, a doboz cigimet és a mobilomat tároltam. Néha egy kis füvet, ha tudtam, hogy valakinek adni fogok.
Elsétáltam a mozi előtt, és már mentem is volna tovább, ha nem csap meg a pattogatott kukorica illata. Hirtelen úgy éreztem, nagyon éhes vagyok, és egy egész lovat fel tudnék falni, esetleg, ha a sivatag közepén lennék és semmi nem lenne nálam, csak a táskám, Carlost. Persze, sírnék közben, de aztán elszívnám a maradék szálakat és valamennyire megnyugodnék.
Elszívtam a csikket, majd elnyomtam és a kukába dobtam. Lassan sétáltam be és vettem egy jegyet a következő filmre, kisebb-nagyobb nehézségek árán. Egész sokáig szórakoztattam a pénztárost, akinek úgy tűnt, nincs ínyére az, hogy haverkodni akarok vele. Végül feladtam, megvettem a legnagyobb méretű pattogatott kukoricát, szintén nagy Colát és persze egy tábla tejcsokit is szükségesnek éreztem. Bementem a terembe, ami egyelőre üres volt és elfoglaltam a helyemet a hátsó sor közepén. Mellém letettem a táskát, a másik oldalra a popcornt, a csokit és a pohártartóba a poharat. Kivettem Carlos dobozát, az ölembe raktam és kinyitottam. A lábamat feltettem az előttem lévő szék háttámlájára és egy sóhajjal hátra dőltem.
- Szevasz haver – simogattam meg a páncélját. – Filmezünk egyet – fogtam meg és felemeltem, hogy lássa, hol is van, majd visszaraktam a dobozba, de azon kívül az ölemben hagytam. Belemarkoltam a kukoricába és betömtem a számba, majd hosszas kínlódás után el is tüntettem onnan. |
Hatalmas mozi több teremmel, kiváló minőséggel és kényelmes székekkel. Mindig a legújabb filmeket adják és néhány régebbi klasszikust, minden filmet 2 hétig lehet megnézni. Az első filmet délután kettőkor kezdik el, az utolsót este tízkor. |
[9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Hatalmas mozi több teremmel, kiváló minőséggel és kényelmes székekkel. Mindig a legújabb filmeket adják és néhány régebbi klasszikust, minden filmet 2 hétig lehet megnézni. Az első filmet délután kettőkor kezdik el, az utolsót este tízkor.
